2018. november 13., kedd

23. fejezet:

Sziasztok! :) Majdnem másfél év után újra megjött az ihlet, és megírtam egy újabb részt a történethez. Nem tudom, hogy mennyien vagytok még itt, vagy lesztek újra, de remélem, hogy azért egy-két ember olvassa majd. 

● Dal a fejezethez: Little Mix - Touch ●
...ALEXIS DAVIS... 


Másnap délután Lou lépett be az ajtón, miközben én a körmömet lakkoztam ugyan olyan tűzpirosra, mint amilyen estélyi ruha hevert az ágyamon. Sam ugrott be vele még kora reggel, hogy szerinte ebben kell mennem ma este Benjamin partyjára. Őszintén megmondva kicsit ódzkodtam attól, hogy felvegyem a ruhát. Gyönyörű volt, én mégis túl kihívónak találtam. Igaz, hogy hosszú volt,így a lábaimból semmit sem engedett látni, de mindkét oldalán ki volt vágva, és a vállaimat sem takarta semmi.
- Mikor mész? - huppant le mellém Lou, és egyből irányítás alá vette a televíziót.
- Harry hétre jön értem. - rántottam meg könnyedén a vállamat, és próbáltam letörölni a körmöm mellől a lakkot, amit Lou hirtelen érkezése miatt elkentem.
- Harry? - nézett rám most először.
- Mi? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Harry jön érted?
- Nem. Daniel. Daniel-t mondtam.
- Harry-t mondtál. - apró, alig látható mosolyra húzta a száját - Csak nehogy az öreget is a fia nevén szólítsd, mikor rád nyomul.
- Elmész te a francba, Louis Tomlinson! - rúgtam egyet felé, ugyanis a kezeimet nem használhattam a lakk miatt.
- Chris? - nézett körül barátom a lakásban.
- A szobájában van. - böktem a fejemmel az említett helység felé.
- Itt maradjak vele, vagy elvigyem hozzám?
- Szerintem vidd inkább el. Jobb lenne, ha Daniel nem találkozna veletek. - magyaráztam az ép érveket.
- Oké! - pattant fel mellőlem - Vigyázz magadra, oké? Ne akciózz feleslegesen!
- Tudom, apuci! - szalutáltam neki egyet, amire csak megforgatta a szemeit, és bement Chris szobájába.
Pár perc múlva a kisöcsém, Lou-val a nyomában elhagyta a házat, én pedig ekkor kezdtem el kétségbe esni. Ez az érzés már ismerős volt, ugyanis mindig ezt éreztem, ha találkoznom kellett valamelyik Styles-szal. Főleg ha a kígyó fészkébe készültem belépni.

Hét óra felé járt a idő, mikor már kikenve-kifenve várakoztam a fuvaromra. Újra megnéztem magam az egész alakos tükörben, és végigsimítottam középen elválasztott, egyenesre vasalt hajamon.
Hatalmasat sóhajtottam, felkészülve az újabb veszélyes estére, mikor megszólalt a csengő.
- Hogy az a.... - hallottam meg az ajtóban álló Daniel hangját, mikor meglátott.
- Neked is szép estét! - néztem rá unottan, és bezártam magam mögött az ajtót.
- Hát... - sietős léptekkel követett a lépcsőházba - Most már tuti az lesz, ha egész este bámulhatlak majd.
- Nem tudom, hogy ezt bóknak vagy zaklatásnak gondoljam. - néztem rá kicsit megmosolyogva a viselkedését. Tényleg kezdett kicsit furcsa lenni, hogy minden ötödik másodpercben rám nézett, és egyáltalán nem zavartatta magát, mikor észrevettem, hogy a száját harapdálva mért végig tetőtől-talpig. Akár hányszor a szemembe nézett, ravasz mosolyra húzta a száját, vagy csak rám kacsintott egyet.
- Egyre jobban kezdem megérteni Ben bácsit... - szólalt meg egy idő után, mikor bekanyarodtunk az utcájukba.
- Tessék?
- A bácsikám oda meg vissza van érted, ezt még a hülye is látja. Habár elég fiatal vagy hozzá... - gondolkodott el hangosan.
- Benjamin és köztem nincs semmi. Csupán az egyik alkalmazottja vagyok. - próbáltam tisztázni a helyzetet, de ő csak kétkedve megrázta a fejét, majd miután leparkolt, átszaladt a másik oldalra, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Ezt Ben bácsi is tudja? - folytatta az előző témát, mialatt a ház felé sétáltunk. Bentről zene szólt, talán hasonló, ami a klubban szokott lenni esténként.
- Nem egyszer közöltem vele. - bólogattam, habár nem igazán foglalkoztam a fiúval.
- Remek! - csapta össze a tenyerét, amitől kicsit magamhoz tértem, és rá emeltem a tekintetemet.
- Mi olyan remek?
- Ha ő nem az eseted, akkor talán lehetek az én. - kacsintott rám.
- Ne ne nevettess! - kacagtam fel hangosan.
- Miért? Okos vagyok, jóképű, jó a dumám, és nem mellesleg szexi vagyok. - lépkedett hozzám közelebb, minek hatására egyből magam elé tettem a kezeimet, hogy távolabb tudjam tolni.
- És ha jól vettem észre, akkor felettébb szerény is vagy. - nevettem zavartan - Ne haragudj, Daniel! De kicsit sem vagy az estem.
- Na, ne már! - nevetett fel a fiú, és felemelve a kezét, megpróbálta megérinteni az arcomat. Abban a pillanatban azonban kinyílt a bejárati ajtó, ami előtt már egy ideje álldogáltunk.
- Mi a helyzet, fiatalok? - nézett ránt kérdő tekintettel Sam.
- Semmi. - felelte mogorván Daniel, és berontott a nő mellett a házba.
- Éppen időben érkeztél. - hálálkodtam a megmentőmnek - Kikezdett velem a kis szaros.
- Nem is csodálom. - nézett végig rajtam elismerően - Tudtam, hogy nagyon jól fog állni ez a ruha, na de hogy ennyire! Gyönyörű vagy, édesem.
- Köszönöm. - nevettem rá hálásan - Te sem panaszkodhatsz.
Sam el sem tudta képzelni, hogy mekkora megnyugvást jelentett nekem a jelenléte. Rettentően éreztem magam ebben a házban, de az, hogy ez a nő itt volt mellettem, és nem kellett előtte titkolóznom, sőt még segített is nekem, hatalmas erőt adott.
- Nézd csak! - suttogta a fülembe, és alig észrevehetően a terem túlsó vége felé mutatott. Követtem a tekintetét, és mikor megpillantottam az egyik nagy ablakban támaszkodó fiút, a szívem még az eddigieknél is jobban zakatolni kezdett. De ez most más volt, nem az idegesség. - Menj oda hozzá! - unszolt Sam, és a kezével még meg is paskolta a hátamat.
Harry nem vett észre, ugyanis féloldalasan állt, és sötét tekintettel bámult maga elé, kezében egy pohár itallal. Kíváncsian néztem abba az irányba, ahova ő is, s mikor megláttam, hogy mi a dühös arckifejezés oka, bennem is ellenséges érzések keletkeztek. Harry, és most már én is Benjamin-t néztük, miközben lassú léptekkel tartottam a fiú felé. Elég sokan voltak a házban, és ezúttal inkább hasonlított a Red Velvet-hez, mint a legutóbbi partyhoz. Sokkal többen voltak, hangos zene szólt és kevés fény világított. Kisebb színpadok voltak felállítva, amiken a bárból már ismert lányok rázták magukat. Kíváncsi lennék, hogy miben más ez az este, mint az előző.
Már csak pár méter választott el Harry-től, mikor Benjamin hatalmas mosollyal az arcán, megjelent előttem.
- Szépségem! - kiáltott fel, és magához szorított. Én meglepettségem miatt hirtelen nem tudtam mit tenni, a válla felett átbámulva azonban találkozott a tekintetem Harry-ével. Először csak bámult rám, majd megtekerte a fejét, és hosszú, gyors léptekkel eltűnt a egyik üvegajtó mögött. - Alig vártam már, hogy ideérj! - tolt el magától Benjamin, de persze csak annyira, hogy a teste még hozzáérjen az enyémhez - Csodálatosan festesz! Ez a szín egyszerűen elképesztően áll!
- Köszönöm! - hajtottam le a fejemet, és eljátszottam a szégyenlős kislányt. Mélyen persze meg tudtam volna fojtani az előttem álló férfit. Újra abba az irányba néztem, ahol Harry nemrég eltűnt, de sajnos nem láttam sehol. Magam sem tudom, hogy mit mondhattam volna neki, de beszélni akartam vele. Még ha csak egy pár pillanatra is, de érezni akartam a közelségét. Tudom, hogy nem szabadna, és a munkámra kellene koncentrálnom, de vágytam rá.
- Gyere, bemutatlak pár embernek.
- Tényleg? Miért? - néztem rá kérdőn. Valóban nem értettem, hogy miért akar bemutatni az ismerőseinek. Tényleg úgy gondolja, hogy lesz köztünk valami?
- Mert el kell dicsekednem a díszvendégemmel. - kacsintott rám, és szinte erőszakkal maga után húzott.
A következő órák azzal teltek, hogy Benjamin oldalán hallgattam azt, hogy a munkatársaival és ismerőseivel beszélget. Persze próbáltam odafigyelni minden egyes részletre, hátha elcsípek valami gyanúsat. Erre azonban egyszer sem volt alkalmam, sőt, mivel annyira érdekeltek a párbeszédek, Benjamin még talán azt is gondolta, hogy érdekesnek találom őket.
- Elmegyek a mosdóba. - súgtam oda neki, mire ő csak rám bólintott, de mielőtt elengedett volna, elkapta a kezemet, és hosszú csókot adott rá.
Gyors léptekkel hagytam ott, és egy kicsit megnyugodtam, hogy végre nem kell magam mellett tudnom az utált férfit.
Már ismertem a járást a mosdó felé, és tudtam, hogy el kell haladnom Harry szobája előtt. Itt lelassítottam egy kicsit, ugyanis az ajtó résnyire nyitva volt. Valami húzott befelé, és habár nem akartam, de beljebb lépkedtem az üres szobába. Mikor jobban hallgatóztam, rájöttem, hogy Harry éppen fürdik, ugyanis a fürdőszobája felől hallani lehetett a víz csobogását. Kapva az alkalmon, közelebb lépkedtem az asztalához, ahol rengeteg rajzot találtam. Rajzokat...rólam. A lélegzetem elakadt egy pillanatra, mikor jobba szemügyre vettem a műveit. Rengetegszer lerajzolt, tömérdek lapról néztem vissza magamra.
- Azok nem igazán tartoznak rád! - szólalt meg mellettem egy hang, amitől összerezzentem. Annyira belemerültem a rajzokba, hogy észre sem vettem, mikor zárta el a vizet, és jött ki a fürdőből.
- Ne haragudj! - néztem rá a már csak pár centire álló fiúra. A hajából csöpögött a víz, és csak egy melegítőalsó volt rajta. Szemeim akaratlanul is elkalandoztak a felsőtestén, amit tömérdek tetoválás díszített. Láttam már párat a kezén, de nem gondoltam volna, hogy ennyi van rajta.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte, de csak az asztalon heverő papírokat bámulta. Azt hittem, hogy jobban ki fog akadni, és majd el akarja rejteni őket előlem, de esze ágában sem volt.
- Téged kerestelek. - mondtam halkan, és az arcát fürkésztem.
- Miért? - nézett rám a szeme sarkából.
- Harry... - kezdtem könyörgő hangon - Mi lenne, ha...
- Mi lenne, ha visszamennél az apámhoz? - szakított félbe bunkón.
- Ne legyél ilyen. - kértem, és az arcához emeltem a kezemet. Egy pillanatra megremegett, és a szemembe nézett.
- Miért jöttél ide?
- Az apád hívott meg.
- Nem! Úgy értem, hogy miért jöttél ide? A szobámba. - kérdezte jóval gyengédebben.
- A mosdóba mentem.
- Akár hányszor a mosdóba indulsz, valamiért itt kötsz ki. - mosolyodott el. Végre.
- Tudom. - nevettem rá én is.
- Annyira szép vagy. - suttogta, és végigsimított a hajamon.
- Köszönöm. - pirultam el, de most úgy igazából. Mikor Benjamin dicsért meg, csak eljátszottam a szégyenlős kislányt, de most tényleg az arcomba tódult az összes vér.
- Kérdezhetek valamit? Válaszolsz nekem őszintén?
- Igen. - hazudtam, hiszen nem válaszolhattam bármilyen kérdésére tiszta szívvel.
- Mi van köztetek Benjamin-nal?
- Semmi. Nincs semmi.
- Mégis elég közvetlen veled, és le sem szakad rólad. Először azt hittem, hogy tényleg miattam vette fel magához, de most már kételkedek.
- Kételkedsz?
- Szerintem csak magának akar. Te pedig nem mersz ellenkezni vele, igaz?
- Harry... Itt nem erről van szó.
- Bántott? Vagy megfenyegetett? - váltott komolyabb hangnemre.
- Nem. Dehogy.
- Akkor miért engeded neki ezt?
- Ezt nem értheted. Ő a főnököm.
- Nem kell, hogy az legyen.
- Harry...
- Sokkal jobbat érdemelsz. - suttogta lemondó hangnemben, és magamra hagyva, visszament a fürdőbe. Nagyot sóhajtva, nehéz szívvel hagytam el a szobáját, és miután elvégeztem a dolgomat a mosdóban, visszamentem a hallba a vendégek közé. 

2017. június 22., csütörtök

22. fejezet: Kamu táncóra

Sziasztok! :) Nem szabadkozok, hiszen megint elég nagyon csúsztam a résszel! :( Ezer bocsánat! Olvassátok el a folytatást, remélem, még páran tényleg maradtatok!

...ALEXIS DAVIS... 
- Komolyan mondom, nem hiszem el... Nemhogy egyre könnyebb lenne, inkább csak bonyolódik minden. Nagyon elegem van ebből! - akadtam ki teljesen és leroskadtam a kanapéra a nappalimban. 
- Kislány! - ült le mellém Sam, akivel azóta, hogy kiderült róla, ki is ő valójában, elég sok dolgot megosztok – Nyugodj meg! Lélegezz mélyeket, és felejtsd el egy kicsit a Styles famíliát. Már ha el akarod... - harapta el a mondat végét, és mosolyra húzta száját.
- Ezt meg hogy értsem? - húzódtam távolabb tőle, és méregetni kezdtem.
- Mi történt, amit kihagytál a mesédből Daniel-ről? 
- Nem ő a gond. Vagyis ő csak a kisebbik gond. Jobb lett volna, ha nem kerül be a képbe egy újabb Styles. Nem zavar sok vizet, de ahogy észrevettem, odavan Benjamin-ért, és minden szavát lesi neki. 
- Na, az tuti. A kis szaros már gyerekkora óta odavan Ben-ért.
- Ha nem tudnám, inkább rá mondanám, hogy Benjamin fia, nem pedig Harry-re.
- Harry... - mondta ki a nevet Sam, és még jobban mosolygott. 
- El ne kezdd! - húztam össze a szemeimet, és felpattantam mellőle.
- Odáig vagy érte! Azért vagy így kiborulva az egész ügy miatt, és azért nem tudod úgy kezelni a dolgokat, mint a többi bűnügyben.
- Ez hülyeség! - tekertem meg a fejemet – Ha nem vetted volna észre, ez azért egy teljesen más helyzet, mint a többi bűnügy. 
- Ne tereld el a témát. Odavagy érte, és ő is odáig van érted.
- Az lehet... - hajtottam le a fejemet.
- Hogy mondod? - kezdett egyből kíváncsiskodni.
- Majdnem megcsókolt. - böktem ki nagy nehezen – És hagytam volna, érted? Ez a legnagyobb gond, hogy vágytam rá, és azóta is csak az jár e fejemben, hogy milyen lett volna. 
- Látod, kicsikém? - csapta össze hatalmas mosoly kíséretében a két kezét – Ennyire nehéz volt ezt kimondani? 
- Nem lehet köztünk semmi sem. 
- Miért ne lehetne? 
- Miéééért? Mert ha minden jól megy, hamarosan rács mögé juttatom az apját, azért.
- Avassuk be! 
- Tessék? Sam! Már megbocsáss, de neked elmentek otthonról? 
- Miért ne? Lehet, hogy még tudna segíteni is.
- Nem hinném, hogy börtönbe akarná juttatni a saját apját. Ha úgy lenne, már régen megtette volna.
- Nem tudom, drágám! Nem tudom! - tekerte meg a fejét, és nagyon elgondolkodott valamin.
- Hagyjuk! Ne beszéljünk Harry-ről, oké? 
- Rendben. - egyezett bele, habár láttam, hogy még folytatná a témát – Én most megyek is, mielőtt elkések a melóból. Ha van valami, hívlak!
- Oké. - bólintottam, majd kikísértem az ajtóhoz. Mikor a kilincs felé nyúltam, megszólalt a csengő.
- Ki lehet az? - nézett rám ijedtem Sam. Mindketten ugyan arra gondoltunk: Nem bukhatunk le!
- Lou az. - mondtam, mikor kinéztem a kukucskálón. 
- Most mi legyen? Nem jöhet rá, hogy tudok mindenről. 
- Nálad van a munkaruhád? - jutott hirtelen az eszembe valami. 
- Tessék? 
- Nálad van?
- Igen, nálam.
- Menj be a szobámba, és vedd fel. A többit meg bízd rám!
- Öhm... Oké! - nézett rám furcsán, hiszen nem érthette, hogy mit akarok. 
Sam megtette, amire kértem, én pedig lekaptam magamról a pólót, és feltűrtem az amúgy is rövid nadrágom szárát, majd ajtót nyitottam.
- Azta! - csak ennyi jtt ki Lou száján, miután nagyokat nyelve végigmért.
- Mit keresel itt? - néztem rá, és behúztam az ajtón.
- Jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e veled. - mondta, de még mindig méregetett – Mi ez a szerelés. 
- Képzeld, Leslie... - emeltem fel a hangomat, hogy Sam is hallja a szobában – Egy kedves kollégám megtanít már dologra.
- Ebben a szerkóban? Milyen dologra lehet tanítani így? Erre már én is kíváncsi vagyok. - mondta nevetve, de azért láttam rajta, hogy vette a célzást, hogy Leslie-nek neveztem. 
- Ő itt Sam! - mutattam a nő felé, aki éppen akkor sétált ki a szexi fehérneműjében a szobából.
- Te jó ég! - akart meg a szó Lou torkán. Nevetnem kellett rajta, hiszen majdnem kiestek a szemei, ahogy Sam-et pásztázta. Láttam rajta, hogy tetszik neki a látvány, és tudtam, hogy Lou-nak pont az esete. Igazán odavan a nála kicsit idősebb, bombázó nőkért. 
- Üdv! - nyújtotta Sam a kezét Lou felé – Samantha Clayton. De mindenki csak Sam-nek szólít.
- Lou...öhm Leslie! - viszonozta a kézfogást, de még mindig a látvány hatása alatt állt az én kedves barátom.
- Nagyon örülök, Leslie. Lexa és én éppen pár táncmozdulatot gyakorlunk. Nagyon megtetszett neki a Red Velvet műsora, és mutatok neki egy-két lépést.
- Az... Az szuper. - bólogatott Lou, majd közbe zavartan nézett felém. Gondolom nem értette, hogy miért akarok táncot tanulni. - Megnézhetem?
- Mi? - kiáltottam fel hangosan – Nem! Dehogy nézheted.
- Hát... Ezek szerint sajnos csak a Red Velvet színpadán nézhetsz meg. - mondta neki Sam, és Lou-ra kacsintott.
- Akkor én nem is zavarok!
- Örülök, hogy megismerhettelek, Leslie! - kiáltott utánunk Sam, miközben kikísértem Lou-t az ajtóig.
- Mi ez az egész? - suttogta felém barátom, mikor már hallótávolságon kívülre kerültünk. 
- Valahogy be kell vágódnom hozzá, Lou! Ezer éve ismeri Styles-éket, és én összebarátkoztam vele. Lehet, hogy ki tudok belőle szedni ezt-azt. 
- Hát jó! - bólintott egy aprót, majd újra és újra Sam felé nézett.
- Ne csorgasd a nyáladat. - löktem meg a mellkasát, és lenevettem magam. 
- Bombázó! - mondta ő is nevetve, és lökött rajtam egyet.
- Menj már! - tuszkoltam ki a folyosóra, majd becsuktam mögötte. 
- Ez meleg volt! - támaszkodtam neki az ajtónak. 
- Szóval ő volt Lou? - szólalt meg Sam – Nagyon cukiiiii. 
- Tudom.
- Tudod? Ennek ellenére te és ő sosem... tudod? 
- Nem. A kollégám és a legjobb barátom. Mintha a bátyám lenne.
- Ezt jó tudni. - mosolyodott el.
- Héééé! - nevettem el magam én is. 
- Na és hogyan jutott eszedbe ez a táncos dolog? 
- Fogalmam sincs. - ismertem be – Talán egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy milyen is lehet a színpadon, mert nagyon jónak tűnik. Mármint nem az a rész, hogy a részeg pasik nyálukat folyatva lesnek, hanem az egész tánc része.
- Ha szeretnéd, akkor tényleg mutathatok pár dolgot. 
- Hát... Nem is tudom. Átgondolom. 
- Rendben. De én most tényleg megyek. Késésben vagyok.
- Oké! 
Miután Sam átöltözött, gyorsan távozott is. Én pedig ugyan ott tartottam, ahol az egész beszélgetés előtt. Az agyam csakis egy dolgon kattogott. Egy személy járt folyamatosan a fejemben. Harry. 

...HARRY STYLES... 
- Harold! - hallottam meg apám hangját a szobám előtti folyosóról. 
- Nem vagyok itthon. - szóltam neki unottan.
- Ne szemtelenkedj! Beszédem van veled. - lépett be a szobámba, és láttam rajta, hogy undorodva néz végig a kiplakátolt rajzaimon. 
- Mit akarsz? - fordultam felé, és várakozva néztem rá. 
- Holnap este vacsorát rendezünk! - jelentette be, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő és én együtt ülünk le egy asztalhoz.
- Engem az hol érdekel? 
- Ott, hogy te is jelen leszel, drága fiam!
- Felejtsd el! - nevettem el magam. Nem gondolja komolyan, hogy vele együtt fogok mulatozni?
- Jössz, és nincs vita! - mutatott rám fenyegetően, de egy cseppet sem rémített meg. 
- Mégis miért kéne mennem? Eddig sosem volt erre szükség.
- Most van rá. Családi vacsora lesz, plusz a közeli barátok. 
- Kik? - néztem rá hirtelen. Most kezdett csak érdekelni a dolog.
- A nagyapád, Daniel, én, egy pár üzletfelem, a klubból egy-két lány, hogy szórakoztassák a közönséget, Sam, Lexa... És nagyon ajánlom, hogy te is ott legyél!
- Meglátjuk! - mormogtam az orrom alatt, és fel tudtam volna robbanni. Lexa! Megint idehozza, még jobban magához édesgeti, és persze az egészet az orrom alá dörgöli. 
- Na, ez mindjárt más. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- És mit ünneplünk? 
- A cégünk a hétvégén lesz ötven éves. - húzta ki magát büszkén.
- Pffff... A cég. Ja, persze. Miért nem mondod tisztán és érthetően, hogy a családunk ötven éve bűnözésből él?
- Ne legyél szemtelen, Harold! És holnap ehhez hasonlót meg ne halljak a szádból.
- Miért? Különben mit csinálsz velem? - húztam fel a szemöldökömet. Nem szólt semmit, csak kiviharzott a szobámból, és becsapta maga mögött az ajtót. Ugyan annyira tisztában volt vele, akárcsak én, hogy nem tudna engem bántani. Bármekkora szemétláda, sose tenne ilyet. Legalábbis fizikailag nem, mert ugye lelkileg már összetört azzal, hogy Lexa-t magába bolondította. Ezzel pedig ő is teljesen tisztában volt, hiszen nem hiába említette meg, hogy ő is itt lesz holnap. Tudta, hogy a neve hallatára ha egyből nem is, de beadom a derekamat. 

2017. április 23., vasárnap

21. fejezet: Hátat kell fordítani

Sziasztok! :) Nagyon hosszú csúszással, de meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem, hogy még egy páran kitartatok mellettem! ;)
● Dal a fejezethez: A Fine Frenzy - Almost Lover ●
...ALEXIS DAVIS... 
Elképesztő, hogy mennyire gyűlölök azóta felkelni reggelente, mióta minden nap látnom kell Benjamin Styles arcát. Vajon máskor is ennyi időt tölt a Red Velvet-ben, vagy csak azóta időzik ott ennyit mióta ott dolgozom? Apropó munka... Munka közben, minden nap rám van állítva egy biztonsági őr. Csak rám. Csak engem figyel. Kissé zavaró, hiszen a többi pincérnőt, és táncost nem tartják így szemmel. Ha valami részeg pasi megpróbálkozik rám nyomulni, vagy hozzám érni, a nagydarab gorilla szinte letöri a kezét. Észbontó. Nem értem, hogy miért kell ennyire vigyázni rám, elvégre ki vagyok én? A legtöbb dolgozó, főleg a nők úgy tekintenek rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Meg mernének rá esküdni, hogy azt gondolják, Benjamin lotyója vagyok. Mondjuk nem igazán csodálkozom rajta, hiszen az a szemétláda éppen úgy viselkedik velem, mintha a nője lennék. Akik nem utálnak, és vetnek meg, azok meg rettentő szerencsésnek tartanak, hogy a főnök kedvence vagyok, és hogy ennyire rajong értem. És tényleg... Szó szerint rajong, hiszen minden mozdulatomat figyeli, minden nap ajándékokkal akar elhalmozni, amit természetesen sosem fogadok el. Mióta folyamatosan visszaküldtem neki az ékszereket, és mindenféle csecsebecséket egy kedves „Köszönöm, de nem fogadhatom el!” mondattal, azóta csak virágok tömkelegével lepi el a lakásomat. Ezeket általában megtartom, hiszen mindenképpen a kukában végeznék, miután elhervadtan. De persze minden nap el kell mondanom neki, hogy nem szükséges ennyi virágot küldenie nekem. 
Ezen a reggelen is éppen egy ilyen csokor virágot tettem a vízbe, mikor az öcsém kibotorkált a szobájából. 
- Már megint virágot kaptál? - kérdezte kissé hisztérikus hangon, a szemét törölgetve. 
- Talán zavarja a fiatalembert? - nevettem rá, és az asztal felé intettem, hogy egye meg a reggeli müzlijét. 
- Kitől kapod? - húzta össze a szemeit, és már cseppet sem álmos tekintettel nézett rám – Harry-től?
- Tessék? - néztem rá meglepődve – Miért kapnám tőle? 
- Mert a barátod. Vagy nem? 
- Nem. Nem az. 
- Pedig nagyon kedves, és nagyon szépen is rajzol. - bólogatott, miközben tömte magába a müzlit. 
- Tudom, édesem. Tudom. De Harry és én...hát...nem is tudom. Inkább csak ismerősöknek mondanám magunkat. - gondolkodtam hangosan.
- Pedig tetszel neki.
- Tessék? - nevettem el magam – Ezt meg honnan szedted? 
- Nekem is tetszik a suliban egy lány, és egész nap őt bámulom. - mondta nagyon komolyan, nekem pedig leesett az állam. 
- Tetszik egy lány? - mosolyogtam rá, és nagy érdeklődéssel ültem le mellé az asztalhoz. 
- Szóval Harry éppen így bámult téged, mikor itt volt nálunk a balesetem után. 
- Tényleg? 
- Aha. - bólogatott, majd rám sem nézve ette tovább a reggelijét. 

Eltelt egy óra is, mire Chris összeszedte minden cuccát az induláshoz. 
- Nem baj, ha ma busszal kell menned, szívem? - hajoltam le hozzá, és felhúztam a cipzárt a pulcsiján. 
- Nem. Nem vagyok már kisgyerek. - mondta morcosan, és a kezemet félrelökve megigazította a pulcsija nyakát. 
- Tudom. De azért vigyázz magadra, oké? Nézz körül az úton, mikor leszállsz a buszról. 
- A busz a házunk előtt vesz fel, és a suli előtt áll meg. Nem fogok eltévedni, és mások is lesznek ott. 
- Tudom. Tudooooom. Louis holnap már el tud vinni, de ma dolga volt már kora reggel. Szóval csak ma kell buszoznod. 
- Mondom, hogy oké. 
- Légy jó, édesem. - mondtam, majd adtam egy puszit a feje búbjára. 

Fél órára rá, hogy Chris felszállt a buszra, én pedig visszamentem készülődni a munkába, megszólalt a csengő. A szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat. Itt van Harry? Eljött, hogy elvigyen munkába? Pedig már napok óta nem láttam, és nem is jön értem soha. Szinte a nyakamat törtem, hogy eljussak az ajtóig, és feltéphessem azt. Azonban mikor kinyílt, nem azt láttam, akire számítottam. 
- Aztaaa... - nézett rajtam végig a barna, göndör hajú fiú, aki meglehetősen hasonlított az általam annyira várt Harry-re.
- Segíthetek? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet. 
- Lexy? - kérdezte, de még mindig szemtelenül méregetett. 
- Daniel Turner. - nyújtotta felém a kezét, majd mikor belehelyeztem a sajátomat, megcsókolta azt, de végig a szemembe nézett – Az új sofőröd. 
- Ahhha. Szóval Benjamin küldött. - esett le a tantusz, majd visszamentem a lakásba, hogy felvegyem a cipőmet, és a kabátomat. Ő megpróbált követni, de egyből kitessékeltem. - Indulhatunk. 
- Állok szolgálatára, kisasszony. - kacsintott rám, majd a karját nyújtotta, hogy karoljak bele, de én csak szem-forgatva elsétáltam mellette – Nagyon értékes munkaerő lehetsz, ha Ben bácsi saját sofőrt küld érted. 
- Ben bácsi? - kérdeztem vissza, miközben már a kocsiba szálltunk be. 
- Aha. A nagybátyám. 
- Szóval akkor te és Harry...? 
- Ja. Unokatesók vagyunk. Sajnos. - húzta el a száját. 
- Miért sajnos? - próbálkoztam kihúzni belőle pár dolgot. Elvégre a Styles família egy újabb tagja került be a képbe. 
- Mert egy igazi idióta. Ha a helyében lennék, nem vesztegetném az időmet holmi rajzolgatásra, meg hasonló hülyeségekre. Az apja mindent megadna neki, ha akarná. De ez a gyökér... - mondta beleélve magát, de aztán rájött, hogy túl sokat fecseg. 
- Aha. - bólogattam.
- Szóval Lexy, mondd csak, mit dolgozol te a bácsikámnak? - nézett rám a visszapillantóból. 
- Lexa, nem pedig Lexy. - javítottam ki – És pincérnő vagyok. 
- Pincérnő? Egy átlagos pincérnőért nem küldene Ben bácsi sofőrt. Főleg nem családtagot. 
- Apropó, családtag. - húzta ki belőlem a kérdést a kíváncsiságom – Harry most akkor nem is dolgozik Benjamin-nak? 
- Nem. - tekerte meg a fejét – Mikor Ben bácsi nekem adta a melót, Harry eléggé ellenkezett, és azt mondta, hogy ő majd elhoz téged. De persze Ben bácsi nem engedte meg neki. Szóval mostantól én vagyok az új sofőröd. - mosolygott teli vigyorral. 
- Juhúúú! - bokszoltam bele a levegőbe, de persze látta rajtam, hogy nem igazán lelkesít a dolog. Pedig lehet, hogy jóba kéne lennem vele, mert elég könnyen ki lehet húzni belőle a dolgokat. 
- Nem lesz olyan rossz, ne aggódj! - nevetett, és most nem is tűnt annyira nagyképűnek, mint először – Vagy talán Harry-t hiányolod? 
- Tessék? - néztem rá most én a visszapillantón keresztül. 
- Már többször is érdeklődtél róla.
- Csak kíváncsi voltam, hogy miért kapta más az állást. 
- Aha. Értem. - bólintott, és talán sikerült meggyőznöm – Harry-re visszatérve... Tényleg nagyon csini vagy. 
- Öhm... Köszönöm asszem. De hogy jön ide Harry? - kérdeztem értetlenül. 
- Hát mondtam, hogy nem igazán tetszett neki, hogy én kapom a munkáját. Meg ezen a munkán kívül semmi mást nem lenne hajlandó megcsinálni a hülyéje Ben bácsinak. 
- Ezt most értenem kéne? 
- Hát dögös vagy. Gondolom szívesen fuvarozgatott, és meg kell hogy jegyezzem, én is nagyon szívesen csinálom. - kacsintott rám újra, majd szerencsére leparkolt a Red Velvet előtt, ahol egyből kipattantam a kocsiból. Az irányt egyből a bejárat felé vettem, és próbáltam lehagyni a srácot, de gyors volt, és követett. 
- Most már a testőröm is vagy? - néztem rá, miközben mellettem loholt. 
- Nem vagyok valami testőr alkat, de ha akarod, akkor pikk-pakk kigyúrom magam, és akár az életemmel is védelmezni foglak. - mondta tök komolyan, majd egy kis mosolyt biggyesztett a szája szélére. Erről a gesztusról megint Harry jutott eszembe, amitől mosolyognom kellett, de megtekertem a fejem – Nahát. Végre mosolyogsz. És micsoda csodás egy mosoly. Csinálhatnád többet is, mert nagyon jól áll. 
- Na figyelj, David! - kezdtem, de ő egyből kijavított.
- Daniel. De tudod mit? Úgy szólítasz, ahogy akarsz. - kacsintott megint, és most sem hiányzott a pimasz mosoly. Nevetnem kellett.
- Lexa! - hallottam meg az ismerős hangot a hátunk mögül. Egyből arra néztünk, és mind a kettőnk arcáról le is fagyott a mosoly Harry láttán. Daniel gúnyosan nézett, én pedig egy hatalmasat nyeltem, és a szívem is majdnem kiugrott a helyéről. 
- Szia! - köszöntem neki kiszáradt torokkal. 
- Beszélhetünk? - kérdezte Harry kérlelő szemekkel rám nézve. 
- Nem. - felelte helyettem Daniel.
- Nem téged kérdeztelek szerintem. - nézett felé most először Harry.
- Beszélhetünk. - törtem meg a kialakuló szócsatát, és mind a két fiú rám nézett. Daniel utálattal nézett Harry felé, aki egy apró, megkönnyebbült mosolyt dobott felém. 
- Akkor magatokra hagylak. - vetette oda Daniel, majd dühösen hagyott ott minket a Red Velvet egyik folyosóján. 
- Annyira sajnálom. - hajtotta le a fejét Harry, mikor rám nézett – Nagyon hülye voltam. 
- Igen, az voltál. - mondtam, de nem tudtam rá haragudni, ezért mosolyognom kellett – De nem haragszom. 
- Tényleg? - nézett rám nagy szemekkel. 
- Tényleg. - bólogatottam meggyőzően. 
- Nem akartam azokat mondani, és persze nem is gondoltam komolyan. Csak rohadtul bántott, hogy Benjamin olyan közel került hozzád. - vallotta be, és közelebb lépkedett. 
- Miért bánt ez téged? - tettem fel a kérdést, és egyre jobban dübörgött a szívem. 
- Mert ő került hozzád közel, és nem pedig én.
- Harry... - kezdtem, de elakadt a szavam, hiszen egyre közelebb jött hozzám, és már csak centik választották el tőlem.
- Nem tudom, hogy mit csinálsz velem, de megőrjítesz. - suttogta, miközben a fülem mögé tűrte a hajam, és végigsimított az arcomon – Azt hiszem, hogy kezdek... sőt, azt hiszem, hogy már teljesen, totálisan beléd...
- Lexa! - riasztott meg minket a folyosó végéről hallatszó kiáltás – Csakhogy ideértél, kedvesem. - sétált sietősen felénk Benjamin, s mit sem törődve a fiával, a derekamnál fogva magával húzott. Én reagálni sem tudtam hirtelen, hiszen még mindig Harry hatása alatt álltam. Hiszen majdnem bevallott valamit. Majdnem megcsókolt. 
Még mielőtt végleg szem elől veszíthettem volna, hátrapillantottam rá, és láttam az arcán a csalódottságot. 
De nem tehettem mást, hátát kellett fordítanom neki, és megbántani, hiszen nem azért vagyok itt, hogy szerelembe essek, hanem hogy elkapjam az apám gyilkosát.